Szeretem a fényképeket. Arcokat, életképeket, csendéleteket. Mind mind egy elkattintott pillanat, amelyet soha többé nem élsz meg ugyanúgy, de a kép visszaadhat belőle valamit.

A versek is olyanok, mint a fényképek, megörökítenek, raktároznak, felidéznek. Mostanában elég sokat fotózok, sajnos nem olyan szinten, és géppel, ahogyan azt szeretném, elterveztem, hogy egyszer beíratkozok egy fotótanfolyamra.  

Képekről verset írni igazi kihívás! Gyakran veszek elő régi fotókat, nézegetem őket, több vers is született már egyszerű fotónézegetés címén. Volt már, hogy egy távoli ismerősöm fényképe valamiért elindított bennem egy szálat, s addig addig gombolygattam, míg lett belőle egy haiku. De írtam már magamról is "önarcverset". Majd egyszer felteszem ide. Láttam a Nők Lapjában egy fotót egy vörös hajú nőről, szinte egész nap nem hagyott nyugodni ez a kép. Estére meg is lett a vers. A kép sajnos már nincs meg, így muszáj elképzelnetek. Íme ő, a szomorú, vörös hajú nő. 

Nő a szélben

Szálanként szétszedni vagy
tőből levágni kéne-
rőt szálai végén egy
távozó gondolat – mag…

…elfújhatja
a szél
a felismerést?

Fülében háromszögek
a kapocs húsába váj
vérében keringve fáj
a kimondatlan ömleny.

                                   G.GY.M.