Nagyon szeretem a régi fotókat. Megszólít a kimerevített pillanat, és mesél... Jó nézegetni, elgondolkodni, vajon mit érezhettek, gondoltak akkor, abban az elkattintott pillanatban a kép szereplői. Kincsként csapok le egy-egy régi fotóra, és gyakran vers is készül belőlük.
A következő vers is fénykép nézegetés közben állt össze.
Póz
A kalapból elővettem
az elegáns dámát-
magam mását
némi éllel, kispolgári belső térrel.
Gémberedő mosolyszélek – mit beszélek!
Túl kényelmes karosszékben
egyre csak süppedek…
Szoknya-szorításnyit lélegzek,
épp csak hogy érezzem
a zsibbadt mű-pillanat alatt
magamat – a nőt a képen.
Ott van, mégis lemaradt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.