Valami egészen különleges kapcsolat van a gyerekek és a pocsolyák között. Megfigyeltem azt is, hogy a pocsolya méretének növekedésével egyenes arányban nő a gyerek kíváncsisága, illetve az anyukák hangmagassága. Egy hatalmas pocsolya ezernyi titkokat rejt a gyereklélek számára, vajon mit keresnek benne a felhők, a háztetők, és vajon milyen mély lehet, ha a világ fordítva belefér?
Az anyukák szeme, legalábbis az enyém különösen ki van élezve a pocsolya-helyzetekre, óvatosan szlalomozgatunk a csábító tócsák körül, ám elég egy óvatlan pillanat, amikor ránézek egy kirakatra, odaintek egy ismerősnek, vagy egyszerűen csak levegőt veszek, a gyerek már benne van a slamasztikába, egészen bokáig, és üdvözült mosollyal az arcán várja a reakciót...Találtam egy nagyon aranyos kis mesét az emlékfoltozó Máté Angitól, Volt egyszer egy pocsolya címmel.
Nálunk is történt már mélyreható pocsolya-vizsgálat, de szerencsére nem sokszor. Egy ilyen után íródott a következő versem.
Pocsolyaország
Jó mély ez a pocsolya,
benne vagyok én is,
és leköltözött oda
föntről a kék ég is.
Akkor ez most hogy is van?
Fekszenek a felhők?
És felfelé kúszik majd
a zuhogó eső?
Muszáj most belelépnem,
kiderítem hátha,
hogy mi folyik odalent
Pocsolyaországban.
G.GY.M.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.