A vers olyan mint a linzertészta: nem szabad túlgyúrni, mert akkor nem áll össze. Ma írtam egy félkész verset. Mondhatni egy mirelitet, így még fogyasztásra alkalmatlan, de úgy sejtem, hogy túl jó dolog már nem sül ki belőle.
Ha lehet, még aznap be szeretem fejezni a megkezdett verset, mert másnapra már elvész a lénye, az árnyalatai, és már nem ugyanaz lesz, mint aminek elkezdtem. Ez persze még jó is lehet, de nálam legtöbbször nem. Kíváncsi lennék, vajon másoknál ez hogy működik? A legjobb verseim azok, amiket viszonylag rövid időn belül írtam, amikor csak úgy jöttek a szavak, a túlzott erőlködés, farigcsálás meglátszik a kész MŰvön. Ez szerintem nem vonatkozik az átírásra, amikor egy régebben megírt verset írok át, az egy átgondolat lesz, bár valószínűleg nem ugyanazt fogja visszaadni, mint az eredeti, de nem is ez a cél. Szóval ha szeretnél linzert enni, ne gyúrd a végtelenségig, mert éhen maradsz.
A következő versem hirtelen jött, és intenzív érzelmek táplálták.
Lomb alatt
Behunyja szemét
nincs is itt, valaki más
könnyezik. Hagyja.
Kitágult világ
s ő a lomb alatt olyan
kicsinek látszik.
G.GY.M.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.