A vers utat tör magának, bárhol, és bármikor. Bármikor? Itt vitatkoznék magammal egy kicsit, ugyanis van olyan, amikor egyszerűen nem megy. Pedig annyira szeretném, ott a füzet, meg a ceruza, (és a hegyező ) de csak az üres fehér lapot bámulom. Pedig épp nem visít egyik gyerek sem, éppen nem szól a tévé, épp most ittam kávét. Mégsem jön, semmi. De miért? Hiszen úgy érzem, annyi minden van bennem, talán túl sok is. Talán ez a baj? A túl sok lehet kevés? A túl sok egyszerűen kitölt, és nem engedi mozdulni a gondolatokat. Hogy mit csinálok ilyenkor? Ez változó. Néha a legjobb ilyenkor félretenni az egészet, és inkább építőkockázni kicsit a gyerekekkel. Vagy odaülök az akvárium elé, és nézem a halakat. Hihetetlenül kikapcsol. Vagy fogom magam, és leírom az éppen eszembe jutó szavakat, csak úgy szabadon asszociálva. Vagyis folyatom kicsit a csapot, hogy tisztuljon. Persze ez sem a lefolyóba megy, virágot öntözni jó lesz...Vagy lehet rajta dolgozgatni ihletettebb pillanatokban.

Íme egy "öntözni való", gondolatokat folyatva született vers, egy kicsit átszűrve. 

Magány

Szék támláján kapaszkodva
várom végre rám találsz.
Erőm lassan beivódik
a sötét fa ereibe,
táplálja a magány éhes
gyomrát. Testem ernyedt
ráncai közt néhány
fakó vallomás körvonala
látszik de már nem játszik
fény a rozsdás gombokon.
Lelkem mint levetett rongy
fáradtan rogy össze, egy
szétfoszlott kiáltás tűnt
el a padlórepedésben.
                                               G.GY.M.