Nem vagyok egy poszméh tipus. Néha megtalál a lehetetlen, és képes vagyok hinni is neki. Ha látsz egy csukott ajtót, mit teszel? Becsengetsz, és vársz, hogy beengedjenek? Netalán benyitsz és hahózol? És ha nem jön válasz, újra próbálkozol, vagy pedig odébbállsz? Esetleg rugdosni kezded az ajtót, hátha a csengő nem volt elég hangos...Én legszívesebben odébbállnék, már csengetni se nagyon szeretek. Csakhogy így sosem tudom meg, mi várt ott bent...mi lehetnék, ha akarnék? Még jó, hogy a Férj időben megérkezik, és szépen visszakísér az ajtóhoz, s ha kell együtt rugdossa velem. Idővel talán ügyes kis poszméhet nevel belőlem, csak nehogy fullánkom is nőjön!
"A poszméh szárnyai a potrohához képest oly parányiak,
hogy jelenlegi aerodinamikaismereteink szerint a poszméh nem repülhet.
A poszméh azonban ezt nem tudja, és repül."
( Élet és Tudomány, 1968)
Persze azért két gyerek kellőképpen megváltoztatja az embert, és értük tényleg mindent és mindenáron képes lennék. Nem tudtam, hogy alvás közben nem lehet verset írni, ezért írtam egyet. Mondjuk nem én aludtam...
Estelente...
...a felszabadult csönd
dobhártyámnak feszül
s vissza. Gondolataimat issza
szaporán nyeldekelve,
böffen az emésztett nap.
Alszik már.
Szemhéja mögött rebben a világ.
Bizsergem lélegzete langy páráját,
párnáján a kicsordult álmok
a szövet szálain folttá válnak.
Kimosni nem lehet.
G.Gy.M.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.